Kicsi emlékezés....
Talán kevesen tudják, hogy 1985-ben végeztem a kecskeméti Óvónőképző Főiskolán, és 1985-1995 között óvónőként munkálkodtam Salgótarjánban. Akkor azt élhettem meg, hogy a világ legszebb hivatása az enyém: azzal a korosztállyal foglalkozhatom, aki őszinte, nyílt, érdeklődő, a szeretetet nemcsak befogadni, hanem kinyilvánítani is fantasztikus mértékben tud.
1995-ben azonban életem fordulatot vett és egy másik - Ragyogó szempárok; szép hivatás győzött a mindennapjaimban: a néptánc tanítása. Kicsit közhelyesen az egyik szemem sírt, a másik nevetett: fájt a szívem az óvódáért, az ovis korosztályért, de maradtak a gyermekek az életemben, csak kicsit nagyobbacskák lettek. A néptánc tanításával az alkotóművészet világában élhettem meg a mindennapi gyönyörűséget.
"Kedvenc iskolámban" (itt az ovi szomszédságában) az Úristen kegyelméből megkaphattam azt a teret, melyben az alkotás szabadságát megélhettem, és munkáim gyümölcse- it elismerte a támogató munkatársi és szülői közösség is. 2009-ben nyitott óvodánk új épülete, melyben azóta is két vegyes csoporttal élik mindennapi színes életüket óvónénik, daduskák és természetesen a 48 izgő-mozgó lurkó.
Nem is emlékszem a tanévre, amikor Éva néni megkeresett, és bizakodva kért meg, hogy járjak át az oviba is néptáncfoglalkozást tartani. Mondhatom, hogy ezzel a felkéréssel visszakaptam múltam kicsinyke kis darabkáját. Heti rendszerességgel találkozhatom azzal a korosztállyal, mely számomra még mindig az egyik legszebb korosztályt jelenti.
Mit is érzek hétről hétre?
- Ölelés minden mennyiségben;
- Feltétel nélküli elfogadás;
- Örömteli mozgás;
- Kacagás;
- Csacsogó hangözön;
- Szikrázó énekek;
- Őszinte mosoly;
- Szívből jövő szeretet;
-A,,tánctündérek" simogatását váró szelíd arcok;
És természetesen sorolhatnám még azokat az érzéseket, melyek megadják a katarzis élményét minden sikeres foglalkozás, év végi bemutató után. Felhőtlen ragyogás heti 2X30 percben... és utána?
-A kerítés túloldaláról integető gyermekek;
-Az iskolába érkező elsősök öröme az ismerős arc láttán;
-A szülők hálája;
-Az óvónénik köszönete, mosolya;
Miért a néptánc? Ma már pszichológusok, agykutatók, fejlődéslélektannal, pedagógiával, neveléskutatással foglalkozó szakemberek egyöntetű véleménye, hogy a kisgyermekkor (óvodáskor) és kisiskoláskor legfontosabb fejlesztő erejével a mozgás bír. A testmozgás zenével, énekkel összekapcsolva pedig a legnagyobb hatásfokkal tud nevelni-növelni, fejleszteni. A gyökerekhez visszanyúlva pedig soha nem lehet tévedni! Évezredek, évszázadok kiforrott öröksége kincsként lapul tarisznyánkban. Továbbadni, átörökíteni pedig kötelességünk! Az ölében babát ringató édesanya, a lovagoltató édesapa, a táncikáltató nagymama, a mondókázó nagypapa ma már ritkaságszámba megy. Pedig kincset adhatnánk vele gyermekeinknek. És ha nem megy másként, hát közvetítsük tanítók, szakemberek segítségével. A magyar néptánc a miénk. A mi nemzetünké. A népi gyermekjátékok, énekes-táncos gyermekjátékok pedig nemzeti mozgáskultúránk részei. Olyan komplex művészeti tevékenység, mely testi-lelki egészséget, művészi élményt ad gyermekeinknek. A szépre, a jóra neveljük vele őket. S miközben énekelünk, körbejárunk, futkározunk, ugra-bugrálunk, párt választunk, észrevétlenül fejlődik ritmikai készségük, zenei érzékük, térérzékelésük, testtartásuk, mozgáskoordinációjuk, és ezzel együtt gondolkodásuk, kreativitásuk... Milyen jó lenne, ha otthon is, máshol is egyre több gyermek találkozhatna valamilyen formában ezzel az ősi kincscsel! Ne hagyjuk elveszni! Adjunk igazi értékeket ezeknek az apró, pici teremtményeknek. Engedjük, hogy fejlődésük így is töretlen legyen!
Ulmanné Dénes Annamária igazgatóhelyettes, néptáncoktató